Biztonságban

- Becky, te ezekről nekem miért nem szóltál? Azt tudtam, hogy a szüleid elváltak, de azt nem, hogy anyukád megcsalta apádat, és anyudat verték! Se azt, hogy anyud leukémiában halt meg...
- Nem tudtam róla beszélni. Ez volt az a dolog, amiatt szomorú voltam. Ez volt az, amiről annyira tudni akartál. Amit megígértem, hogy ha beteljesül, akkor elmondom. De nem tudtam beszélni róla, akkor sem. Tessék, most megtudtad.
- Ennyi minden? Van még valami, amit nem mondtál el?
- Nincs. - hazudom.
- Sajnálom Becky, sajnálom. - paskolja meg a vállamat Seth
- Nem kell. - mosolygok rá kedvesen. - Dravis?
Pár pillanatnyi csend. Dravis nem válaszolt. Mereven maga elé meredt. Kezdett megijeszteni a látványa.
- Dravis...
- Süti... Sajnálom, hogy így kellett élned. Ígérem, hogy ettől a pillanatól a tőlem telhetőt megteszem, hogy gyönyörű életed legyen, rendben?
- Aranyos vagy Dravis, de... - folytja belém a szót
- Nem. Nem fogadok el nemleges választ. - mondja, mire én elmosolyodok.
- Rendben.
- Megölelhetlek? - kérdezi félénken
- Meg. - mondom, mire felállunk, s a szorosan a karja közé fog. Biztonságba éreztem magam, pedig nem lehetett volna szabad. Beszívtam a finom illatát, s élveztem a pillanatot, ami többet nem fog eljönni. Átfog verni. Nem érdekelt, hogy átverhet. Tudtam, hogy nem viselkedek biztonságosan, mint egész életemben, de most nem érdekelt. Ott voltam Dravis karjában. És még több 100 lány, majd az ágyában.
- Süti?
- Igen?
- Szeretlek. - mondja ki azt a szót. Görcsbe rándult a gyomrom. Én nem tudtam, hogy hogyan éreztem, de ha úgy, ahogyan ő, azt nem adhattam tudtára. Átfog verni. Ott volt legbelül az a bizonyos érzés, ami születésemtől fogva kísért. A félelem. 
- Nyálasak vagytok. - mondja Dorothy. El is felejtettem, hogy ők is ott vannak. Mindent elfelejtettem Dravis karjában.
- Hány óra van? - kérdezem, még mindig Dravis karjai közül. Nem engedett el, s egy darabig szerintem nem is akart.
- Hajnali 3 óra 24 perc. Miért?
- Hogy tudjam, melyik nap halt meg az apám. - mondtam, de nem emiatt izgatott annyira az idő. Amiatt, hogy mindig emlékezzek arra a napra, órára, percre, amikor Dravis megölelt. 3 óra 24 perc.  Úgy érzem, a 324 lesz a szerencse számom.
- Aludjatok itt. - mondja Dravis. Összerándultak az izmaim, s ezt ő is érezte, ugyanis elkezdett simogatni. Jobban lettem...
- Mi benne vagyunk, te Becky? - kérdezi Dorothy.
- Legyen.
- Tényleg? - kérdezi döbbenten Dravis.
- Igen.
- Jó. Akkor Mivel két szoba van, egyik szobában Seth és Dorothy alszik, az enyémben Süti, én meg itt a kanapén.
- Mi? Nehogy már kitúrjalak a szobádból! Alszok én a kanapén, kész.
- Süti, cuki vagy, amikor aggódsz, de most ne. Te alszol a szobámba, pont. Erről nem nyitok vitát. - mondja határozottan, én pedig beletörődtem. Dravis ágyában alszok. Hmm...