Életem egyik bukkanója

- Becky, gáz van, de ne akadj ki... - kezdi Dorothy
- Elég nehéz úgy nem kiakadni, ha így kezded. Mi történt? - kérdezem
- De ne akadj...
- Mi történt? - kérdezem újra hidegen
- Apád... Vagyis Mickel...
- Meghalt. - mondtam ki helyette.
- Honnan tudtad? - kérdezi Seth csodálkozóan
- Megérzés. Megölték? Vagy túl sokat ivott?
- Semelyik.
- Akkor?
- Öngyilkos lett... - mondta ki.
Pár percnyi csend telepedett a házra. Nekem kellett beszélnem.
- Mickel nem volt a legjobb apa, de anya halála előtt szerettem. Akkor még normális apa volt, aki gondoskodott rólam. Együtt játszottunk lent a parkban, ő tanított meg biciklizni, focizni, számolni, a hét napjait is ő tanította meg. Anya megcsalta apát. Éveken át. Ezekről én tudtam. Ismertem a csávót. Sőt... Jóba is voltam vele. Kicsi voltam még, nem fogtam fel akkor mi történt. Tudjátok, hogy milyen rossz érzés volt apámnak folyamatosan hazudni? Azt hazudtam, hogy anyu barátnőjénél voltunk, miközben a csávóval, akivel megcsalta. Azt hazudtam, hogy anyum barátnőjétől kaptam a csokit/bögrét/plüssöt, miközben a csávótól. Az egész gyerekkorom hazugság volt. És amikor ez mind apa tudtára jött, hogy anya folyamatosan csalja... Hatalmasat csalódott bennem. Azt az időszakot sosem felejtem el. Rengeteget sírtam, anyáék meg csak veszekedtek, ha nem verekedtek. Anya apa tiszta ingére öntötte a meleg vacsorát, tányérok törése, sikoltások, üvöltések, ütések hangja. Borzalmas volt. Éjszakákon át ment. Szemernyit sem aludtam. Fal felé fordultam, hogy azt higgyék, alszok. El is hitték. Mit sem sejtve folytatták a kis állandó vitájukat, míg nekem megszakadt a szívem. Nehéz volt halkan sírni. A hazudozás mellett ezt is meg kellett tanulnom. El kellett döntenem, hogy apánál vagy anyánál lakok tovább. A nehéz választás. Végül szerencsére a bíróság megkímélt erről, s apa mellé ítéltek. Az évek bebizonyították, hogy így volt a helyes döntés. Hétvégenként anyánál aludtam. Anya összeköltözött azzal a pasival, ő is ott volt, amikor én is. Persze, hiszen ott lakott. Nem volt mindig fényes a kapcsolatuk. Verekedés, veszekedés. Itt, ebben az esetben a verekedés volt többször, mint a veszekedés. Amikor ott voltam én is, akkor is csinálták, mit sem törődve velem. Sajnos megesett, hogy előttük sírtam el magam a vitájuk hallatán. Mindig valami másra fogtam. Szégyelltem a sírást. Főleg előttük... Olyan érzésem volt, mintha minden kezdődne elölről, csak más a férfi szereplő, s a körülmények. A lelki és fizikai sérelem egyenlő volt, míg apáéknál a lelki volt előnyben. Nem is tudom, hogy melyik a jobb... Semelyik. Féltettem anyámat. Nem egyszer volt olyan, hogy foltokkal, monoklikkal, könnyes szemekkel tért haza. Elmenekül az éjszaka közepén. Meggyűlöltem azt a férfit. Egy életre. Anya haláláig együtt voltak... Nem értem, hogy bírta anya elviselni. Bár, ő sem volt egy könnyű eset. Ő is alkoholista volt, akárcsak apám. Anya attól fogva, miután apával különmentek. Minden nap ivott. Olyan dolgokat vágott a fejemhez, amiket senkinek sem kívánok. Kést dobott rám. Nem rajta múlott, hogy eltalál-e vagy nem. Sajnos jó a reflexem, s elugrottam előle. Most már máshogy cselekednék. Nem egyszer kívánta azt, hogy ne élnék. Bánta, hogy megszült. És ezt hangoztatta is. Próbáltam nyugtatni magam, hogy csak az alkohol beszél belőle, de nem ment. A részeg emberek őszinték. Ezzel érveltetem ellenne. És persze hogy bejött. Elmenekültem otthonról. Nem bírtam otthon lenni. Aztán anya meghalt, leukémiában. Borzalmas volt. Nem mondták el hogy beteg. Senki sem szólt róla, hogy a saját anyám halálos beteg! Nekem kellett rájönnöm. Szépen összeraktam a pici kis információimat. Nem tudtak mindent eltitkolni előlem. Valamit képtelenség.
- Jézusom Süti...